Több mint egy éve annak, hogy beadtuk a pályázatot „Határtalanul-Kárpátaljai akcióprogram” keretében, amelyet 40 magyar, és 30 Kárpátalján élő tanuló utazásának érdekében írtunk meg. A Gábor Dénesből a 10.A és a 11.F osztály alkotta a csapatot, a kísérőtanárok az osztályfőnökök, Király Anikó, Szántóné Benkő Judit, valamint Masa László voltak.
Márciusban Szegeden és környékén kalauzoltuk végig az Aknaszlatináról érkezett vendégeket, akik megismerkedtek az iskolánkkal és a környék látnivalóival. Elvittük őket az Ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékparkba, de felléptek az alapítványi eseten is. Egy videó, és személyes elbeszélések alapján kezdtük megismerni a Kárpátalja legkeletibb magyar iskolájának mindennapi életét, problémáit és a környék látnivalóit. Ebben a májusi 4 napban most a személyes megtapasztaláson volt a sor. A program már eleve igen gazdag volt, de más a terv és más a valóság. Az alábbi rövid összefoglaló talán nem adja vissza a közel 2000 km-es út minden szépségét, de talán másoknak is kedvet csinál egy hasonló úthoz.
Az 1. nap már korán reggel indultunk kiváló buszvezetőkkel, az autópályán gyorsan haladtunk és alig 2 óra alatt sikerült a határon is átjutni. Beregszászon találkoztunk az idegenvezetőnkkel, Gáborral, aki mind a négy napon végigkísért bennünket és sajátos, történetekkel fűszerezett kalauzolása sokat segített a rengeteg élmény befogadásában. Megnéztük a város nevezetességeit, de a fő attrakció a Bethlen kastélyban található Beregvidéki Múzeum megtekintése volt, ahol maga az igazgató Sepa János kalauzolt végig a főleg saját maga által összegyűjtött zászlók, használati eszközök, festmények, szobrok között. Késő este érkeztünk Aknaszlatinára, ahol Ágnes, a szlatinai csoport vezetője és egy modern szálloda várt bennünket.
A 2. napon reggeli után indultunk a Szinevéri Nemzeti Parkba, ahol Kárpátalja legmagasabban fekvő tava található. Utunk a Máramarosi havasok között vezetett a Nagy-Ág, illetve a Talabor folyók völgyeiben. Megálltunk egy „asszonyvallató” hídnál, amelyen átkelve mindenki megtapasztalhatta, hogy milyen érzés egy rohanó vizű folyó felett két szál drótkötélre függesztett hídon ringatózni, főleg, ha egy fél osztály gondoskodik a ringatásáról. A majd 900 méter magasan lévő Szinevér-hágóról csodálatos panoráma tárult elénk, a távoli 2000 méteres csúcsokon még hófoltokat lehetett látni. A tóhoz félórás túrával jutottunk fel, majd körbejárva teleszívtunk magunkat a friss hegyi levegővel, de akár vásárolni is lehetett a helyi árusoktól mézet, gyógynövény teákat és erdei gombát. Visszafelé úton megálltunk az egykori Árpád vonal részét képző bunkereknél, ahol a második világháborúban a szovjet csapatok betörését próbálták megakadályozni.
A 3. nap délelőtt fedeztük fel Aknaszlatinát, megnéztük a katolikus templomot, a sós vizű tavak mellé épített fürdőt, valamint a nemrég beomlott egykori sóbánya helyen lévő krátert. Meglátogattuk a magyar nyelvű óvodát, ahol az óvodások rövid műsort adtak részünkre, majd a vezető óvónő beszélt a mindennapok gondjairól, örömeiről. A műsort apró ajándékokkal, magyar nyelvű könyvekkel köszöntük meg. A nap fénypontja az iskolásokkal történő találkozás volt, hiszen két hónapja vártunk erre. Szinte a teljes iskola az udvaron várt bennünket és zenés-táncos műsorral köszöntötték a csoportunkat. A műsor után jó volt látni, hogy a két iskola diákjai kis csoportokat alkotva járja körbe az éppen felújítás alatt lévő iskolát. Persze mi tanárok sem tétlenkedtünk, és miután elfogyasztottuk a vendéglátóink összes süteményét, átadtuk a magunkkal hozott könyveket és a pénzadományt. Végtelenül megható volt hallgatni az óvónő, a tanárnők, az iskolaigazgató beszámolóját arról, hogy vívják meg küzdelmüket nap-nap után, mennyi kitartás van bennük, mennyire ragaszkodnak a gyökereikhez. Délután tovább ismerkedtünk Kárpátaljával, a természeti csodákkal, fatemplomokkal, függőhidakkal, felkerestük Európa közepét is. Legfőbb esemény Rahónál, a Fehér- és a Fekete-Tisza összefolyásánál történt, ahol nem csak gyönyörködtünk, hanem a rengeteg szemétből igyekeztünk minél többet összeszedni a magunkkal hozott zsákokba, hogy megtisztítsuk a partnak ezt a szakaszát.
A 4. napon reggel 6-kor a Vereckei-hágó felé vettük az irányt. Útközben megálltunk a szolyvai emlékparkban, ahol megkoszorúztuk az 1944-ben felállított táborban a „málenkij robot” áldozatainak emlékművét. Folytatva utunkat a Latorca völgyében a Vereckei-szoroshoz érkeztünk, ahol Árpád vezetésével 895-ben a honfoglaló magyarok többsége érkezett az új haza földjére. Egy rövid történelemóra után közösen elénekeltük a Himnuszt, és az emlékművön elhelyeztük a magunkkal hozott koszorút. Innét már csak a hazafelé vezető út volt hátra, határátlépéssel nehezítve. Beregszászon elbúcsúztunk idegenvetőnktől, majd alig két óra alatt átestünk a vámvizsgálaton, és elindultunk Szeged felé. Rutinos buszvezetőinknek köszönhetően kevéssel éjfél után meg is érkeztünk. Egy feledhetetlen utazás megannyi emlékével lettünk gazdagabbak.
A Határtalanul, kárpátaljai akcióprogram célja Kárpátalja és az ottani emberek megismerése, kapcsolatok építése. Ez a cél úgy érzem megvalósult, ennek alátámasztására néhány vélemény a tanulók tollából is:
Belovai Regina: Szerintem is jó volt, a helyek ahol jártunk fantasztikusak voltak. A legjobb pillanat az volt, mikor meglátogattuk az iskolát. Ahogy fogadtak bennünket, és ahogy örültek a gyerekek, az az érzés felbecsülhetetlen volt. Ezen kívül minden nagyon gyönyörű volt és megérte a sok buszozás. Voltak kevésbé jó pillanatok is, de szerintem ne a rossz emlékekre emlékezzünk vissza, mert minden rosszban van valami jó. Mikor elment a wifi, rájöttünk, hogy milyen jól el tudunk beszélgetni egymással. Összességében megérte elmenni és biztos, hogy később is vissza fogok még térni, mert ez a hely felbecsülhetetlen. Mindenkinek köszönetet kell mondanunk, a tanárnőknek, Szántóné Benkő Juditnak és Király Anikónak, Masa László tanár úrnak, a buszsofőröknek, Péternek és Jánosnak, és a kedves idegenvezetőnknek, Gábornak, akik lehetővé tették ezt a fantasztikus kirándulást.
Bencze Tünde: Szerintem úgy összességében jó volt ez a kirándulás, igaz nagyon sokat utaztunk, de úgy gondolom megérte, mert nagyon sok szépet láttunk. A Szinevéri-tótól kezdve egészen a Vereckei-hágóig. Igaz az ételekhez nem voltunk hozzá szokva, de ők máshogy élnek, mások az étkezési szokásaik, de ezt is megoldottuk. Az idegenvezetőnk Gábor nagyon aranyos, kedves és türelmes volt velünk, sok érdekes dolgot mesélt nekünk Kárpátaljáról. Nekem minden nagyon tetszett, de legfőképp a Vereckei-hágó és a hegyvidéki táj. De azt is be kell, hogy valljam az „asszonyvallató” hídon való átkeléstől féltem, de aztán sikerült átkelni rajta, és egy örök élmény marad.
